Visszajelzés: Testvérek veszekedése mögött olykor egészen más van, mint gondolnánk!

Szeretem a visszajelzéseket, és szeretem ha megosztják velem azokat az életeseményeket, melyek egy nagy erővel bíró állítás után következnek be.

Most egy anyuka levelét szeretném megosztani veletek:

Ha testvérek veszekszenek, az általában nem meglepő. Rivalizálnak, versenyeznek, küzdenek a figyelemért, a szeretetért, az ölelésért, és kb mindenért. Szülőként sokszor nehéz ezt kontrollálni és mederben tartani, és eljutunk a pontra, amikor már a ropiszálakat is egyesével osztjuk szét, hogy ugyanannyi jusson mindenkinek. Tényleg, nem vicc…

Viszont van az a fajta testvéri veszekedés, ami nem ez a kategória. Hanem inkább valamilyen megmagyarázhatatlan feszültség kettőjük között. Amikor bár szeretik egymást, mégis szünet nélkül megy az adok-kapok, a csipkelődés, a lökdösődés, a bántás. Megfogalmazni nem tudják mi a baj, de folyamatosan csesztetik egymást. Ha megkérdezed, hogy haragszol a másikra, a válasz nem. Szereted a tesód? Igen. Akkor miért bántod? Nem tudom. És a sokadik ilyen „nem tudom”-nál elgondolkodik az ember, hogy a háttérben itt van valami más. Valami, ami fizikai síkon nem megfogható. Valami, amit nem irányítunk, mégis hat ránk.

Én ennél a pontnál kerestem meg Babit, hogy nézzünk már rá családállítással, mi van itt a háttérben. Mi mozgatja és táplálja ezt a feszültséget?

Első kérdés:

Volt vetélésed? Öööö, igen. Mikor? A lányom születése előtt, egy ikerterhesség, spontán vetélés a 11. hétben. Oké, akkor nem a testvéreket nézzük először, hanem a te viszonyodat velük.

Nagy levegő. Nyilván, ki más is lehetne, mint én… nyilván megint nálam van a „bibi”… morgott az egóm, de hát ez van, nézzünk rá.

Az állításon csodálatosan tisztán kijött, hogy én még mindig az ikrek mellett voltam lélekben. A gyerekeim küzdöttek a figyelmemért, a szeretetemért, de én sehol sem voltam. Vagy csak nagyon kis részben. Sikerült kigubancolni a szálakat, elengedni amit el kellett, és elismerni a helyüket a családunkban. Sosem voltitok, vagy tabu, de a jelek szerint lelki szinten mégsem voltak helyén a dolgok. Az állítással sikerült ezt szépen rendbe tenni. És jött a várakozás ideje, lássuk, mi változik….

Teltek a napok és hetek

Először csak nagyon kis jelenetekben láttam, hogy mozdul valami. Kedvesek voltak egymással, néha már együtt játszottak. Még mindig volt vita, volt veszekedés, de a feszültség folyamatosan enyhült. Aztán egyik nap a lányom rajzolt: rajzolt 5 csillagot. Négy nagyot, meg egy picurit. Kérdeztem, hát ez mi? Csillagok a családunknak. Egy apának, egy neked, egy tesónak, és egy nekem. És közben mutatta a nagy csillagokat. És mondom, az a kicsi csillag, az micsoda? „Hát az az ikreké, akik a pocakodban laktak. Ők is a családhoz tartoznak.”

A könnyem is kijött, szegény nem értette mi van. Kapott egy nagy ölelést, és már írtam is Babinak:

Valami megmozdult!

Azóta további hetek teltek el, és a gyerekek egyre többet játszanak együtt, sőt, a fiam néha már visszalép a tesója javára! Lemond valamiről, hogy a másiknak kedvezzen! Ilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Sőt, elhatározták, hogy jövő hónaptól együtt járnak edzésre.

Még a környezetünkben élők is észrevették a változást. Mondták, látszik hogy nőnek és egyre ügyesebbek… Aha, persze, ügyesebbek… Ha nincs a családállítás, őszintén hiszem, hogy ez a feszültség elkísérte volna őket egész életükben. Nyilván lesznek még viták, lesznek nézeteltérések. De egy gubanccal kevesebb. Ez a legtöbb, amit tenni tudunk értük, és magunkért. Menjetek ti is, és gubancoljátok ki az életeteket!

Ha neked is van olyan élményed, ami az életed táltoztatta meg, ird le és oszd meg velünk, hogy mások is tanuljanak, töltődjetek belőle.

Ha tetszett, kövess minket Facebookon.
Ne felejtsd el megosztani, ha ezáltal felismerted egy barátnőd
működését. Ha olvassa, lehet ő is magára ismer. Vagy ha csak azért osztod meg, hogy segíts nekem., azt hálásan köszönöm.

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel
fb-share-icon