Sokan hittük azt, hogy a szeretetért meg kell küzdeni.
Hogy ha elég kitartóan adunk, alkalmazkodunk, elviselünk, majd egyszer viszontszeretnek.
De az igazi szeretet nem kér könyörgést.
Amikor valaki elfordul, az nem büntetés – hanem tükör.
Megmutatja, mennyire vagy hajlandó feladni önmagad azért, hogy valaki más maradjon.
És minden alkalommal, amikor lehajtod a fejed, egy darabot adsz oda magadból.
A méltóság nem keménység.
Hanem annak a felismerése, hogy a szeretet nem a földre rogyva születik,
hanem akkor, amikor felemelt fejjel, önmagadhoz hűen állsz.
Amikor nem könyörögsz többé,
hanem elkezded újra építeni a kapcsolatot önmagaddal.
Ez a pillanat, amikor a fájdalomból erő lesz.
Amikor a hiányból irány.
Amikor a veszteségből út nyílik vissza a saját középpontodba.
Mert a kiteljesedés soha nem attól jön, ha valaki marad.
Hanem attól, hogy te maradsz magad mellett.
És amikor újra célt adsz az életednek –
amikor elkezdesz önmagadba fektetni, fejlődni, tanulni, élni –
akkor természetes módon jön el az, aki már nem hiányt, hanem egészséges kapcsolódást hoz.
