A megmagyarázhatatlan szomorúság
Egy nő történetét szeretném bemutatni, aki nem érti, miért szomorú folyamatosan, amikor látszólag nincs rá oka.
Kapcsolódni másokhoz csak bizonyos fokig tud. Amikor valaki túl közel kerül, visszahúzódik – legyen szó baráti, párkapcsolati vagy akár munkahelyi kapcsolatokról.
A gyermekkori elhanyagoltság felismerése
A családállítás során felismerte, hogy a benne élő kislány gyermekként elhanyagolva érezte magát.
Senki sem figyelt rá, senkit sem érdekelt, mi történik vele.
Egy ideig sírt és kiabált, de mivel nem kapott választ, megtanulta, hogy egyedül van. Szomorúan és magányosan.
Egy ponton még azt is elhitte, hogy jobb lenne meghalni, hiszen úgysem hiányozna senkinek.
A falak, amelyek védelmeznek és elzárnak
Ezzel együtt azt is megtanulta, hogy nem szabad senkit közel engedni magához.
„Úgysem látnak meg igazán.”
„Nem vagyok fontos.”
„Ha valaki közel jön, biztos akar valamit.”
Ezek az érzések arra késztették, hogy kemény falakat építsen maga köré.
Bár ezek a falak biztonságot nyújtottak, ugyanakkor el is zárták őt a valódi kapcsolódástól.
A szomorúság felismerése és a gyógyulás útja
Ez a helyzet mély szomorúságot okozott neki.
Amikor felismerte ezt a működését, rájött, hogy a benne élő kislánnyal kell foglalkoznia.
Ahhoz, hogy a „sírkamrából” kihozhassa őt, le kell bontania a falakat, és meg kell mutatnia valódi érzéseit.
A fájdalom és a remény
Ez fájdalmas folyamat.
Jelenleg csak a fájdalmat érzi, de felnőtt énjével tudja, hogy jó úton halad.
Ha képes lesz elsiratni gyermekkori fájdalmait, talán megtalálja azt a „csákányt”, amivel lebontja a falakat.
És amikor ezek a falak leomlanak, a szomorúság helyét átveheti a napfény, a nevetés és a boldogság.
