Azzal a fix elképzeléssel érkezik a kliens, hogy ő tudja miért dühös és kié ez a düh.
Ilyenkor azt teszem, hogy a saját rendszerén keresztül követem, egy egészen más szemüveget kell feltenni a szemre, amin keresztül mindenkit lát a családból.
Ennél az esetnél a düh saját dühe volt a család felé, mert úgy élte meg, hogy a nővér a fontos, azért, mert a ő beteg volt és emiatt több figyelmet kapott.
A kliensre több nehézség hárult, kevesebb figyelem és törődés.
Neki csendben kellett lenni, felelősséget vállalnia a környezetéért, a beteg nővérért, neki megértőnek kellett lennie.
Feltárás alatt megmutatkozott, hogy a család nem látja a halott gyermeket, akinek az első szülött hely jutott a családrendszerben.
Anya ebben a traumában ott maradt a kórházban, nem látta az utána következő életben maradt lányait.
Lefagyva létezett, robotpilóta üzemmódban élte az életét.
A lányok láthatatlanok voltak, csak akkor kaptak figyelmet, ha az első gyermek betegeskedett, viselkedési problémákkal mutatott, hisz akkor figyeltek rá.
Második gyermek a kliens, neki jó kislánynak kellett lenni, nehogy a szülők terhére legyen, és anyáskodjon a nővér felett, nő testvér módjára, ne legyenek saját vágyai, csakis az alárendelt szerep lehetett az övé.
Apa egy híd szeretett volna lenni a kliens és az anya között.
Nem igazán sikerült neki, csak azt érte el, hogy ebben a feszülésben elfáradt és korán meghalt.
A családállítás alatt, miután a halott testvér láthatóvá vált a család számára, az élő gyermekek is előtérbe kerültek, és láthatóvá váltak a szülők számára.
Kliens elindult az anya irányába, és össze kapcsolódtak, talán életükben először látták egymást szívvel-lélekkel.
Végre gyermek lehetett, egy olyan gyermek, akinek van helye, akit végre látnak.
Akinek nem kell helytállni mindenki miatt, azért, hogy látható és elfogadható legyen.
Nővére örült ennek a változásnak, mert ő ki léphetett a bűnbak szerepéből, és továbbra a düh táplálója se kellett legyen.
Mit tanultunk?
Hordozhatunk olyan dühöt, ami nem a mienk.
Haragudhatunk egy testvérre, hogy ő kiváltságos, és nekünk nem jut annyi elismerés.
Csak csupán azt nem tudjuk, neki miért jutott az a szerep pont neki.
Dühönghetünk anyánkra, mert nem figyel ránk.
Áldozatnak érezhetjük magunkat mindaddig, míg nem kerül elő az igazi áldozat.
Kiléphetünk egy áldozat szerepből, miután megtapasztaltuk, hogy miért is jutott nekünk ez a szerep.
Hálát adhatunk azért, hogy ez a szerep mi mindenre megtanított.
Figyeld meg, hogy a családodban elfoglalt helyed mire tanított meg téged, mi lett az erősséged ezáltal.A lefedett árnyék részed is felismerheted.
Ha gondolod és érzed oszd meg velünk kommentben.
Lehet, hogy kialakul egy hála bennünk az életünknek szemben.
