Ajándék volt számomra is, hogy ez a 6 éves kislány elkísérte anyukáját az idei nyári táborba.
Azért engedtem meg, hogy ez így történjen, mert anyuka egyedül neveli gyermekét, és idei szabadságukat itthon szerették volna tölteni a kislány kérésére.
Hosszú évek óta dolgozom az anyával. Mikor úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, akkor jelentkezik nálam. A kislánnyal is dolgoztam már párszor.
A táborban a kislány nagyon szépen beilleszkedett a felnőttek közé, részese lett a csoportnak.
Anyuka tényleg odafigyel a gyermekre: Van énidejük, játszanak is, de a foglalkozások végeztével a kislány nagyon ügyesen bevonja a csoportot is a játszásba.
Tegnap történt egy olyan eset, hogy látom a kislány figyelme egyik résztvevőre fókuszál. Egy olyan önmunka folyt, ahol az apát kerestük és az apával való kapcsolatot.
Szünetben megkérdezem a kislányt, hogy te szeretnéd megtalálni az apukádat?
Igen, szeretném.
Megbeszéljük anyával, hogy ő mit gondol. Anya is engedélyt ad.
Őszintén én is kíváncsi voltam, hogy működik egy 6 éves gyerek egy családállításon, mint családállítás kérő.
Ez a kislány, még ego nélkül nyíltan volt jelen.
Elindult a leképzés, folyamatosan a kislány rezdülését figyeltem, mennyit ért meg, mennyit bír el a lelke.
Együtt élt a mezővel. Volt, hogy mellettem ült, de voltak pillanatok, amikor bementünk a térbe és a szereplővel együtt mozgott, szakmondatokat mondott ki, utána megint leültünk.
Mikor megjelenítettük a leképzés alatt az apát és az apa előző családjából a felnőtt testvéreket, akkor nagy boldogan szaladt oda a nővérhez és nagy-nagy szeretettel ölelte meg. Örült, hogy megtalálta.
Azután a báty következett. Odament a csöppség a felnőtt férfi elé és elmondta: „Te a bátyám vagy, én pedig a húgod vagyok. Örülök, hogy látlak. A lelkemben helyed van.”
Elindult a folyamat, a báty a kezét megfogta és ölbe vette a kislányt.
Pár másodperc alatt megérezte azt az erőt, amit egy idősebb fiútestvér képvisel. Boldogan ölelte meg a testvérét.
Ezután már volt ereje az apa elé állni és elmondani: „Apa nagyon régóta vágyom arra, hogy megérezzem milyen az apai ölelés. Kérlek segíts! Szükségem van rád.”
Szavak nélkül zajlott tovább az állítás.
Az elején mikor apa nyújtotta a kezét, kicsit megszeppent a kislány, de utána beleengedte magát a folyamatba. Apa szereplője ölbe vette, picit ringatta is.
Csak a kislány arcát és rezdülését figyeltem, egyszer megmutatkozott a megnyugvás és megérkezett. Kimondta: „Apa örülök, hogy vagy és hogy ide tartozom, most már a hercegnőd lehetek!”
Ezzel vége lett családállításnak.
Megmutatkozott mennyire fontos volt a kislánynak ez az érzés, hogy van apja, aki látja és elfogadja őt.
A záró pillanatok előtt, már lett ereje és kis székre párnát tett. Arra állva vette vissza magabiztosan a szerepeket a résztvevőktől.
Minden nap végén megkérdezem, hogy aznap ki mivel tér haza.
A kislány válasza:
„Van családom és ide tartozom!”
Köszönöm neki ezt az élményt, amit megmutatott. Azt, hogy ha együtt vagy egy gyerekkel akkor ő a maga módján mindent tud és megold. Azt a hálát, amit mutatott a felnőtteknek azért, mert segítették.
Hálából olyan játékot hozott a záráshoz, ami nagyon sok résztvevőnek segített.
A terem közepére lerakott két játék alagutat, amin a gyerekek szoktak átmászni.
Mindazon személyeknek, akiket ő kiválasztott, át kellett bújniuk egy alagúton.
Nagy-nagy precizitással megérezte és behívta azokat a résztvevőket, akiknek születési problémáik voltak. Csupán megérezte, hogy nekik szükségünk van egy újjászületésre.
Mindenkit átvezetett ezen az alagúton, az-az a szülő csatornán.
Volt, akinek könnyedén ment, de volt, akinek nehézkesen, de megcsinálta. A kislány végig segítette, megmutatta neki, hogy látod ilyen egyszerűen is át lehet bújni.
Volt, akin látni lehetett, hogy nem szeretné, de mivel a kislány annyira lelkes volt megtette. Akkor még nem is tudta mekkora ajándékot kapott ezzel.
Köszönöm, hogy tapasztalhattam és újból tanulhattam a kislánynak köszönhetően.
