Azt gondoljuk, ha már elértünk egy kort nagyon bölcsek vagyunk és tudjuk kezelni a felmerülő problémákat oly módom, hogy ne zuhanjunk össze.
Nagy lépésnek számító dolgoknál igen nehéz átlépni azt a határt.
Első ilyen lépés, mikor házasságba lépünk. Nem is gondoljuk mennyi fejtörést okoz a hajadonból feleség szerepbe lépni. Férfiaknál az ifjúból a férj szerepbe.
Feleség szerepből anya szerepbe, Férfiaknál apa szerepbe.
Miután felnőnek a gyerekek és kirepültek, szembesülünk, hogy háttérbe kell tenni az anyát és az apát. Többen ezt nem teszik meg fokozatosan, ahogy nőnek a gyerekek, hanem egyszer csak felébrednek, hogy a gyerekek kirepültek és ott maradtak ketten. Rosszabb eset, ha elváltak és egyedül maradtak.
Következő lépcsőfok a nyugdíjba vonulás időszaka. Ez is nagy teher, akár elismerjük, akár nem.
Most ezt a korszakot szeretném kicsit megmutatni egy eseten keresztül.
Eljött a pillanat mikor kliensem megkapta az első nyugdíját. Kívülről tartotta magát, hogy rá ez nincs hatással, mert az csak egy szám és nem számít hány éves, mert ugyan úgy dolgozik tovább, semmi nem változott szerinte.
Eltelt pár hét, érezhető volt, hogy elindult egy harc ott belül. Kezdte szétszedni a környezetét szép lassan, mert tudattalan félelmei erőre kaptak. Félt a megélhetési problémáktól, még akkor is ha tudta, hogy ez a dolog nem veszélyezteti. Mindez egy gyermekkori helyzetben rögzült, amikor a szülők elváltak. Nem kapott annyi figyelmet az apától, amennyire szüksége lett volna. Mostohája meg szadista volt, amiről az apát nem informálta akkor, mert félt elmondani.
Családállítást kért és leképezzük a helyzetet, hogy érzi ő valójában magát nyugdíjasként. Tisztán látta, hogy mi is van a tudattalan tartományban, és mit gondol a fizikai síkon. Miután felismerte a benne élő kislány félelmét, változtatni tudott, és jó két hét után teljesen megnyugodott, anélkül, hogy tovább rettegve kiborította volna közvetlen környezetét.
Mit tanultunk?
Minden új élethelyzetben figyeljük meg, hogy valójában mi kapcsol be, hogy érezzük valójában magunkat. Ne mondjuk fejből, hogy mi mennyire nagy hősök vagyunk.
Merjünk segítséget kérni, ha nem úgy működik valami körülöttünk, hogy számunkra és környezetünk számára is elviselhető a jelenlétünk, a viselkedésünk, a megnyilvánulásunk.
