Arc nélkül

Megosztás

Ked­vesség, mosoly és szeretet. Ezt látod, ha csak a hang­ot figyeled.

Vala­mi nincs rend­jén, olyan éle­tide­gen. Vedd le a hang­ot, és figyeld, mint egy némafilmet.

Kezd kira­j­zolód­ni: nehéz az élet, nehéz min­den moz­du­lat, nem vagyok itt, máshol járok. Erőt kell kife­jten­em, hogy itt lehessek, ezért fel­pakoltam majd 30 kg súly felesleget.

Ezál­tal érzem, hogy létezem, ezál­tal tudom a földön tar­tani magam.
Ha elég hang­osan beszélek, és nevetek akkor felfi­gyel­nek rám, és akkor azt gon­do­lom, hogy élek.
Ha nem ezt ten­ném, sen­ki nem venne észre, mert annyi­ra gyenge vagyok, hogy ”csak hál­ni jár belém a lélek.”

Hol vagyok valójában?

Eltévedtem.
Dön­té­seim börtönébe zár­tam magam.
Én hoz­tam meg ezt a dön­tést, és bün­tetem mag­am a tet­temért. Azért, mert meghoz­tam egy dön­tést. Ez a dön­tés egy magzat abortálása volt.

Vis­szac­sinál­tam vol­na, csak sajnos nem tudtam már, mert elin­dult a folyamat.
Nem bírom elvisel­ni, ezért hasítás által ott tar­tom mag­am a narkózis előt­ti pil­lanat­ban, amikor még élt a gyer­mekem. Hosszú ideig így veg­etál­tam, érezve a nyomasztó érzést.

Egy év után kértem a fér­jem. hogy mégis vál­laljunk még egy gyer­meket, mert én meghalok a bánatomban. Meg is történt, de csak jött és azzal a lendület­tel távo­zott is, nem maradt velünk.
Következett még egy év gyász korszak.

Ennek letelte után meg­fo­gant egy újabb jövevény.
Reménykedtem, hogy álta­la rendbe jön min­den és én a régi leszek.

Nem sik­erült. Csak a nehézség súlyát éreztem, és min­dun­ta­lan azt kérdeztem mag­a­mtól: mit kere­sel itt?

Megszületett gyer­mekem nem lát­tam. Robot üzem­mód­ban tengődtem mel­lette és a család mellett.
Tudjá­tok, olyan süt, mos, takarít. Hol vagyok? Már este van.
Megint sír. Mit tegyek? Mit kere­sek itt? Nagy­on nehéz ez.

Eltelt tíz év és közben ez a gyer­mek is növekedett és kiska­masz korhoz érve háborút indí­tott ellenem.

Min­dad­dig tette, míg el nem indul­tam megk­eres­ni ennek az okát.
Miért támad engem?
Miért veszek­szik velem?
Miért annyi­ra kibírhatatlan?

Miértek, miértek után, min­dad­dig, míg nem jutot­tam el családállításra.

Ott képet kap­tam arról, hogy hol is vagyok valójában.
Miért viselkedik úgy a gyer­mekem velem ahogy.
Mert valójában én nem voltam jelen.
Ő csak azt szerette vol­na, ha ott vagyok és látom őt a lelkemmel.

Megtörtént a cso­da. Lát­va azt az énem fáj­dalmát és nehézségét, aki bevál­lal­ta az abor­tuszt és végre hoz­zá érhet­tem, beszél­ge­th­et­tem vele és ezál­tal haza is hozhat­tam magammal.

Ezt a pil­lana­tot éltem meg csodá­nak, mert azt éreztem ott, hogy élet szállt belém és újból élek.
Kitisz­tult a látá­som és meglát­tam a gyer­mekem, akiv­el eddig csak veszekedéseken keresztül tudtam kapcsolódni.

Jó volt átölel­ni és érezni őt.

Örül­tem, hogy végre meglát­tam és annak a meg­nyugvás­nak, amit nagy­on régó­ta nem éreztem,
Végre olyan érzésem volt, mintha megint élnék. Min­den értel­met nyert.

Újból lett arcom és létezem.

A nagy pofám­ból meg vis­sza vehetek.

Lehetek nő, aki gyengéd és odaadó, aki kimu­tat­ja lelke rezdülését és már nem kell szín­házat játszania.
Lehet önmaga.

Köszönöm gyer­mekem viselkedésének. hogy elin­dul­tam és meg­talál­tam önmagam.
Újra van értelme az életemnek.
Létezem és élek.

 


Megosztás

By |2020-11-03T19:25:15+01:00november 3rd, 2020|Categories: Család, Gyermek, Halál, Önismeret, Szülő|0 Comments