Eljöttem, és ez már nagy dolog.
Előre tudtam, hogy idegenekkel kell megosztanom gyerekkorom legsúlyosabb félelmeit. Kezdésig körülbelül kétszer akartam kiszaladni az ajtón, és hazáig futni. Ilyen gondolatok keringtek bennem:
– Miért érdekelne idegeneket az én nyomorult történetem?
– A bennem zajló legtöbb dologról a közvetlen környezetem (kollégáim, barátaim) sem tud, tök ciki lesz elmondani idegeneknek.
– Mi lesz, ha nem tudok majd sírni?
– Mi van, ha unják a sztorimat, és azt gondolják majd: most tényleg ezen szenved 30 éve?
– Mi van, ha én unom az övéket, és nem tudok majd azonosulni velük?
– Babi elenged majd, ha haza akarok rohanni?
Maradtam, leültem egy helyre, és figyeltem. Fogtam a lábam, hogy ne vigyen ki az ajtón, és folyamatosan mondtam magamnak, hogy na, most kell bátornak lenni! Éreztem, hogy most igazán bátor dolgot teszek, ha maradok.
„Mindazok közül, kiket ismersz, te vagy az egyetlen, akit soha nem fogsz elhagyni vagy elveszíteni”
Reggel kapunk egy munkafüzetet, ez az első oldal első mondata.
Az első dolog, ami esze jut róla: persze, naná, hogy nem hagyom el magam. Ez is olyan, mint a „Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy”, „Figyelj a belső hangra”, satöbbi.
Ezerszer hallottam már. Nyilván nem vagyok egy érzelmi amőba, tudom, hogy ez a helyes gondolkozás, tudom, hogy így kéne gondolnom magamra. De azt is tudom, hogy nem elég, ha mondogatom, így is kell éreznem. De mégis hogyan?
Minden félelmet félretéve eljöttem a belső gyermek tréningre, és megtanultam.
De kezdjük az elején.
Mindannyiunkat neveltek valahogyan. Szüleink eszköztárában voltak megfelelő és nem megfelelő tudás, tapasztalat a gyerekneveléssel kapcsolatban. Gyermek énünk csecsemőkórtól nagyon sérülékeny: a környezetétől függ, ki van szolgáltatva annak, hogyan reagál rá a környezete. A szülei vajon képesek kiszolgálni a szükségleteit? Tovább megyek: a környezete érzéseinek, gondolatainak is ki van szolgáltatva. Minden apró rezdülést azonnal szív magába, mint a szivacs, és érzi, ha valami nincs rendjén.
Ha azt mondom, hogy az én szüleimnek az eszközei nem voltak megfelelőek, politikailag korrektül fogalmazok. Felismertem, hogy foglalkoznom kell ezek feldolgozásával, de mindig volt egy határ, amin nem tudtam túllépni. Felismertem, mert a problémám újra és újra előjött, konkrétan dühkitörések, mások magamtól való ellökése vagy egyáltalán nem odaillő érzések formájában.
A gyengeségem nem hagyott magamra, nem hagyott hátradőlni. Minden alkalommal pontosan érkezett, mint a legendásan pontos japán vonatok, sosem késett, sosem maradt ki. Olyan érzésekre gondolok, mint:
– Fekete-fehér típusú gondolkozás: nincs átmenet. Szeretsz vagy nem? Kellek vagy nem?
– Megfelelési kényszer: reggel én vagyok az első az irodában, este én megyek el utoljára. Ja, és ezt kommunikálom is elég erősen a környezetemnek!
– Bizalmatlanság: egyszer úgyis csalódom MINDENKIBEN, ez törvényszerű.
– Nem vagyok méltó a szeretetre: és újra meg újra be is bizonyosodik majd, meglásd!
– Értéktelen vagyok: mindegy mit teszek le az asztalra, az alap, az én szintem épphogy csak megüti még ezt is.
– Nem tatozom sehová: minden és mindenki átmeneti az életemben, és én is az vagyok másokéban.
– Kevesebb vagyok másoknál: én mínuszról indulok mindenben, ez is alap persze.
– Szégyenérzés: nem mondhatom el senkinek, hogy nehéz volt a gyerekkorom, hülyének fognak nézni.
– Magadra ismertél valamelyikben? Jutott eszedbe újabb lemez, ami nálad pörög?
Tudd, hogy minden ilyen érzés és meggyőződés gyermekkorodból ered, és még mindig hat minden nap az életedre. Nincs benne szándékosság vagy tudatosság! Egyszerűen csak létezik belül, mint egy görcs, ami hamis meggyőződésekkel irányítja felnőtt életed. A fenti vagy ehhez hasonló gondolataid mind lelki sebeidből, fel nem dolgozott bántalmaidból erednek.
Felnőttként már úgy tekinthetünk erre, mint ami rég ami elmúlt, és már megváltoztathatatlan, de ez nem így van! Amit nem kaptál meg gyerekként, azt felnőttként megadhatod saját magadnak. Ami sérülés ért gyerekként, azt begyógyíthatod saját magadban. Lehetsz önmagad gondozója! Lehetsz egy olyan felnőtt, akire mindig is vágytál gyerekként, aki tényleg soha nem fog elhagyni.
A következő levélben elmesélem, nekem hogyan sikerült.
