Levelek a belső gyermek tréningről — 2. rész: Amit senki sem tanít meg nekünk – megtanítjuk egymásnak

Megosztás

A trénin­gen kilen­cen vet­tünk részt, így let­tünk egy cso­port. Az alapvető külön­bözőségeink ellenére (kor, munkakör, csalá­di hát­tér) hamar kiderült, hogy mégis nagy­on hason­lóak vagyunk: min­dan­nyian korán sérültünk, min­dan­nyian találkoz­tunk már ugyana­zokkal a mélyről jövő érzésekkel, mint:

- Nem vagyok fontos

- Nem kellek

- Engem nem lehet szeretni

- Nem vagyok jó sem­mire

- Szé­gyellem mag­am

A cso­port: titok­tartás. Össze­fogás, együt­térzés. Feltár­juk egymás előtt a leg­mé­lyebb prob­lémáinkat, és segítünk egymás­nak a megoldásában. Nincs rossz kérdés, nincs rossz pél­da. Fontos amit mon­dasz, fontos, amit érzel. Fontos szá­mod­ra, hogy megis­merd a töb­biek történetét, mert az általuk elmesélt történetek­ben mag­a­dra is ismer­sz közben. Együtt segítünk egymás­nak, és magunknak is.

Per­cről per­cre vál­to­zott a képem a töb­biekről, egyre közelebb éreztem mag­a­mhoz őket. Szerettem vol­na segíteni nekik. A legjobb, hogy tudtam is!

Meg­tan­ul­tam, hogy gyer­me­ki énem ugyanolyan, mint bár­ki más: játékos, kívánc­si, tisz­ta, alapvetően benne van az önzetlen szeretet. A trénin­gen meg­tanul­tunk kapc­so­lat­ba lép­ni vele, és ezál­tal gyó­gyul­tunk együtt.

Beszél­getés, felada­tok, és Babi irányítása által kiderült, hogy kinek, melyik korsza­kából szár­maz­nak a sérülé­sei. A szemé­lyes példákon keresztül egyre nyíl­tunk meg egymás előtt.

Az életem ezen rés­zleteit kevés ember ismeri, sosem mertem elmon­dani senk­inek. Szé­gyell­tem mag­am miat­ta. Úgy éreztem az én hibám, hogy elhagy­tak, hogy nem jól gon­do­skod­tak rólam. Itt átéreztem, hogy nem az én hibám. A második nap végére pedig éreztem azt is, hogy nem is a szüleimé. De erről majd később.

Itt min­den az érzésekről szól. Amikor a tan­ulás szót használom, nem arra gon­do­lok, hogy bemagoljuk a kife­jezéseket vagy sokat beszélünk valamiről, és aztán majd igaz­zá válik. Itt kell lenni, hogy szemé­lye­sen meg­ta­pasztjuk a fel­sz­abadulás, önzetlen­ség, tény­leg gyer­me­ki tisz­ta érzését!

Mitől is fél­tem az ele­jén?

 - Miért érdekelne ide­geneket az én nyomorult történetem?

 — Azért, mert azt az érzést erősítem vele a másik­ban, hogy tud segíteni nekem. Ezál­tal magá­nak is.

 — A ben­nem zajló legtöbb dolo­gról a közvetlen környezetem (kol­légáim, bará­taim) sem tud, tök ciki lesz elmon­dani ide­geneknek.

 — A történetem nem ciki. A történetem ige­nis lehet inspirá­ció valakinek. Akár még nekem is 🙂

 — Mi lesz, ha nem tudok majd sírni?

 — Tudsz, nyu­gi. Első perc­től 🙂

 — Mi van, ha unják a sztori­mat, és azt gon­do­lják majd: most tény­leg ezen szenved 30 éve?

 — Egyál­talán nem unják! Sőt, rávilágí­tanak arra is, hogy erős embernek lát­nak.

 — Mi van, ha én unom az övéket, és nem tudok majd azono­sul­ni velük?

 — Az ittlévők mind erős emberek, akik szem­be mernek nézni a leg­mé­lyebb fáj­dal­mukkal. Nem fél­nek kiad­ni magukat. Hálás vagyok, hogy hall­hat­tam, ami velük történt.

 — Babi elenged majd, ha haza akarok rohan­ni? 🙂

 — Dehogy enged! És ezért mindig hálás leszek neki 🙂

Gyere, és vedd fel a kapc­so­la­tot a bel­ső gyer­meked­del te is! Adja mag­a­d­nak 4 napot az élet­ed­ből, és figyeld, ami utá­na történik. Biz­tosíthat­lak, hogy ezután már sem­mit sem gon­do­l­sz ugyanú­gy.

Bel­ső gyer­me­ki éned ott él benned, és szük­sége van rád. Tudod szeretni őt, és meg tudod adni neki azt, amit soha nem kapott meg senkitől! Lehet­sz Te az az ember, akire mindig is szük­séged volt.


Megosztás

2018-11-08T11:57:14+00:00