Levelek a belső gyermek tréningről — 1. rész: Eljöttem a Belső gyermek tréningre

Megosztás

Eljöt­tem, és ez már nagy dolog.

Előre tudtam, hogy ide­genekkel kell megosz­tanom gyerekko­rom legsú­lyos­abb félelmeit. Kezdésig körül­belül két­sz­er akar­tam kisza­l­ad­ni az ajtón, és hazáig fut­ni. Ilyen gon­do­la­tok ker­ingtek ben­nem:

 — Miért érdekelne ide­geneket az én nyomorult történetem?

 — A ben­nem zajló legtöbb dolo­gról a közvetlen környezetem (kol­légáim, bará­taim) sem tud, tök ciki lesz elmon­dani ide­geneknek.

 — Mi lesz, ha nem tudok majd sírni?

 — Mi van, ha unják a sztori­mat, és azt gon­do­lják majd: most tény­leg ezen szenved 30 éve?

 — Mi van, ha én unom az övéket, és nem tudok majd azono­sul­ni velük?

 — Babi elenged majd, ha haza akarok rohan­ni?

Marad­tam, leül­tem egy helyre, és figyel­tem. Fog­tam a lábam, hogy ne vigyen ki az ajtón, és folyam­atosan mond­tam mag­a­m­nak, hogy na, most kell bátor­nak lenni! Éreztem, hogy most igazán bátor dol­got teszek, ha maradok.

Min­da­zok közül, kiket ismer­sz, te vagy az egyetlen, akit soha nem fogsz elhag­y­ni vagy elveszíteni”

Reggel kapunk egy munkafüzetet, ez az első oldal első mon­da­ta.

Az első dolog, ami esze jut róla: per­sze, naná, hogy nem hagy­om el mag­am. Ez is olyan, mint a „Fogadd el mag­ad olyan­nak, ami­lyen vagy”, „Figyelj a bel­ső hangra”, satöb­bi.

Ezer­sz­er hal­lot­tam már. Nyil­ván nem vagyok egy érzel­mi amő­ba, tudom, hogy ez a helyes gon­do­lkozás, tudom, hogy így kéne gon­do­l­nom mag­a­m­ra. De azt is tudom, hogy nem elég, ha mon­dogatom, így is kell éreznem. De mégis hogyan?

Min­den félel­met fél­retéve eljöt­tem a bel­ső gyer­mek trén­ingre, és meg­tan­ul­tam.

De kezd­jük az ele­jén.

Min­dan­ny­i­unkat nevel­tek vala­h­ogyan. Szüleink eszköztárában voltak megfelelő és nem megfelelő tudás, tapasz­ta­lat a gyerekn­evelés­sel kapc­so­lat­ban. Gyer­mek énünk csec­semőkórtól nagy­on sérüléke­ny: a környezetétől függ, ki van szol­gál­tat­va annak, hogyan reagál rá a környezete. A szülei vajon képe­sek kiszol­gál­ni a szük­sé­gleteit? Tovább megyek: a környezete érzé­seinek, gon­do­latainak is ki van  szol­gál­tat­va. Min­den apró rezdülést azon­nal szív magá­ba, mint a szi­vacs, és érzi, ha vala­mi nincs rend­jén.

Ha azt mon­dom, hogy az én szüleim­nek az eszközei nem voltak megfelelőek, poli­tikailag kor­rek­tül fogal­ma­zok. Felis­mertem, hogy foglalkoznom kell ezek fel­dol­go­zásá­val, de mindig volt egy határ, amin nem tudtam túl­lép­ni. Felis­mertem, mert a prob­lémám újra és újra előjött, konkré­tan dühk­itörések, mások mag­a­mtól való ellökése vagy egyál­talán nem odail­lő érzések for­májában.

A gyengeségem nem hagy­ott mag­a­m­ra, nem hagy­ott hátradől­ni. Min­den alka­lom­mal pon­tosan érkezett, mint a leg­endásan pon­tos japán vona­tok, sosem késett, sosem maradt ki.  Olyan érzésekre gon­do­lok, mint:

 — Fekete-fehér típusú gon­do­lkozás: nincs átmenet. Szeretsz vagy nem? Kellek vagy nem?

 — Megfelelési kénysz­er: reggel én vagyok az első az irodában, este én megyek el utoljára. Ja, és ezt kom­mu­nikálom is elég erősen a környezetem­nek!

 — Bizal­mat­lanság: egysz­er úgyis csaló­dom MINDENKIBEN, ez törvénysz­erű.

 — Nem vagyok méltó a szerete­tre: és újra meg újra be is bizonyosodik majd, meglásd!

 — Érték­te­len vagyok: min­d­e­gy mit teszek le az asz­tal­ra, az alap, az én szin­tem épph­ogy csak megüti még ezt is.

 — Nem tato­zom sehová: min­den és min­den­ki átmeneti az életem­ben, és én is az vagyok másokéban.

 — Kevesebb vagyok másoknál: én mínuszról indu­lok min­den­ben, ez is alap per­sze.

 — Szé­gyenérzés: nem mond­hatom el senk­inek, hogy nehéz volt a gyerekko­rom, hülyének fog­nak nézni.

 — Mag­a­dra ismertél valame­lyik­ben? Jutott eszedbe újabb lemez, ami nálad pörög?

Tudd, hogy min­den ilyen érzés és meg­győződés gyer­mekko­rod­ból ered, és még mindig hat min­den nap az élet­e­dre. Nincs benne szándékosság vagy tudatosság! Egysz­erűen csak létezik belül, mint egy görcs, ami hamis meg­győződésekkel irányít­ja fel­nőtt élet­ed. A fen­ti vagy ehhez hason­ló gon­do­lataid mind lel­ki sebei­d­ből, fel nem dol­go­zott bán­tal­maid­ból ered­nek.

Fel­nőt­tként már úgy tekinthetünk erre, mint ami rég ami elmúlt, és már megvál­toz­tathatat­lan, de ez nem így van! Amit nem kap­tál meg gyerekként, azt fel­nőt­tként megad­ha­tod saját mag­a­d­nak. Ami sérülés ért gyerekként, azt begyó­gyítha­tod saját mag­a­d­ban. Lehet­sz önma­gad gon­do­zó­ja! Lehet­sz egy olyan fel­nőtt, akire mindig is vágytál gyerekként, aki tény­leg soha nem fog elhag­y­ni.

A következő lev­él­ben elmesélem, nekem hogyan sik­erült.


Megosztás

2018-11-08T11:46:24+00:00