Boldogságot, nyugodt életet keresel?

Megosztás

A hoz­zám for­duló emberek több­ségénél azt tapasz­talom, hogy majd­nem min­den­ki a boldogságért küzd, vagy a szeretetért har­col. Egysz­erűen csak oda kéne figyel­ni magunkra, egy kic­sit figyel­ni magunkat, működésün­ket, hoz­záál­lá­sunkat az élethez, a környezethez, embertár­sainkhoz. Jó lenne ha egy kic­sit elc­sendesed­nénk, és ezál­tal befelé figyel­nénk.

Har­col­unk, magunkkal a párunk­kal, a szüleinkkel, a világ­gal. Ilyenkor a spirál­ból kifele hal­ad­va létezünk. Ha meg­nyugszunk, akkor újból a közép­pont fel

é haladunk, azaz befelé. Itt biz­ton­ság van. Mikor elveszítet­tük a biz­ton­ságérzetet, akkor újból következik a kifelé ható cen­trifugális hatás.

Mikor jutunk előrébb? Ha megválas­zoljuk magunknak a következő kérdéseket, amiv­el önis­meretün­ket mélyítjük.

Mi fáj annyi­ra?

Mi dühít ennyire nagy­on?

Mikor találkoz­tam ezzel, és hol?

Ki iránt érzek gyűlöletet?

Ezekkel a kérdésekkel, ha jól ásunk, elér­jük a mély tudat­ta­lan tar­tal­makat. Amíg nem érünk a mélybe, addig hibáz­tatjuk a tár­sunkat. Elhagyjuk őt! Vagy a világ veszedelmes, a főnök a hülye, munkatárs a barom, gyer­mek a marha! Ismerős? Érdemes elgo­n­do­lkod­ni milyen mintát hozunk szüleink­től. Mit ismétlünk

folyam­atosan.

Ezeket felis­merve, és elfo­gad­va a ben­nünk élő sérült gyere­ki részün­ket, talán elju­tunk abba a fel­nőtt állapot­ba, hogy már nem hibáz­tatunk senkit. Itt már tudjuk, hogy min­den­ki anny­it adott amen­ny­i­je volt, se töb­bet se keveseb­bet. Így elfo­gad­juk a ben­nünk élő apát fér­fiként és a ben­nünk élő anyát nőként. Csak így tudunk tovább hal­ad­ni és tisztel­ni saját magunkat és tár­sunkat is, vagy netán a főnökün­ket, ottho­nunkat, gyer­mekün­ket, embertár­sainkat.

Ha haragszunk anyánkra nőként, akkor nem tudjuk megél­ni a ben­nünk élő nőt/anyát. Maradunk herceg­nők, akik küz­denek apa kegyeiért. Fér­fiként haragszunk anyára, nem tudjuk elfo­gad­ni tár­sunkat, folyam­atosan ellen­ségnek tek­in­tjük, és hadakozunk vele, kénysz­erképzetek által vezérelve elhisszük, hogy anyánkkal zsörtölődünk. Ha apánkat nem tudjuk elfo­gad­ni, akkor nem tudunk fel­nőt­tként jelen lenni a kapc­so­lat­ban, csak kamaszként!

Figyeld meg, rád hogy hat­nak szüleid!
A következő gyako­r­la­tot előbb olvasd végig, azután térj vis­sza a gyako­r­la­tra.

Csukd be a szemed, lélegezz mélyeket, engedd meg mag­a­d­nak az ellazulást. Csak a lélegzeted figyeld, a be és a kilégzést. Meg­nyugszol, tel­je­sen nyu­godt vagy. Lélegzeted által, eljut­sz lelked azon tájára, ahol az emlékek és álmok van­nak. Most engedd meg hogy meg­je­len­jen az a szülőd, akiv­el össze vagy gaba­ly­o­d­va. Ha mind­ket­tő meg­je­lenik, válaszd ki az egyiket. Figyeld meg, hogy néz rád; Milyen érzéseket vált ki belőled; Milyen az illa­ta? Rá tudsz nézni, közelebb tudsz men­ni hoz­zá? Meg tudod szólí­tani? Hoz­zá tudsz bújni?

Ha nem­leges választ kap­tál a fön­ti kérdésekre, akár gon­do­lati­lag vagy képi­leg for­máló­dott meg, akkor tudnod kell, hogy van mit tenned az illető szülőd­del kapc­so­lat­ban. És most mély lev­eg­őv­el lépj ki ebből a helyzetből, és légy ott, ahol elkezdt­ed ezt a meg­fi­gyelést. Érezd, a helyet ahol ülsz, légy újra az itt és most­ban. Ne feledd, ez csak egy meg­fi­gyelés volt! Ezzel még nem oldot­tál meg sem­mit, csak képet alkot­tál arról, milyen is a kapc­so­la­tod az egyik, vagy másik szülőd­del.

Akkor kerül­hetünk, és tartózkod­hatunk a saját életünk közép­pon­tjában, ha mind­két szülőnk helyén van a lelkünkben. Mit jelent, hogy a helyén van: szívesen gon­do­lok rá, látogatom meg, ninc­senek rossz érzé­seim vele szem­ben, nincs lelki­is­meret furdalá­som, hogy nem tet­tem meg ezt vagy azt.

Csak ezután kapc­solód­hatunk egy párkapc­so­lat­ban, addig ját­szmázunk és tár­sunkat bele-bele képzeljük valame­lyik szülő szerepébe. Ő kap­ja a fej­mosást, a dühöt, raj­ta vezetjük le, pedig nem neki szól az egész, csak ő van kéznél. Dön­thetünk úgy, hogy ott hagyjuk, fel­mondunk, kita­gad­juk, vagy külföl­dre megyünk! Csak egyet fele­jtünk el: saját magunkat vis­szük tovább, a következő kapc­so­lat­ba, munka­he­lyre, föl­drészre. Itt még hal­mo­zot­tab­ban jön­nek elő a sérülé­seink miv­el nem oldot­tuk meg az előző helyzetben.

Mikor min­dezek megszűn­nek, vagy egyre kevesebb­sz­er for­dul­nak elő, csak akkor mond­hatjuk azt, hogy fel­nőt­tek vagyunk. Addig csak két lábon járó fel­nőtt gyerekek! Ezek után, ha azt érzed, hogy Te ennek a végére jársz, és ren­dezed mag­a­d­ban ezeket a dol­go­kat, megte­heted. Szeretet­tel vár­lak, kísér­lek egy dara­big az uta­don.

Köszönöm, hogy velem gon­do­lkodtál. Kér­lek, ha van, észrevételed oszd meg velem!


Megosztás

2018-09-04T11:11:08+00:00
Szeretnél még több hírről vagy eseményről elsőként értesülni?
Iratkozz fel hírlevelünkre további tartalmakért